Szerényi Gábor

Mi lesz már?

Szerényi nézi a tárgyakat – mindennapi életünk materiális kellékeit – és figyelmében valami várakozás feszül.

Az nem lehet, hogy csak ennyi…

Az nem lehet, hogy csak ennyi a világ.

Ha jól odafigyelünk majd csak kibukkan valaki – valami -, könyvek közül hal, sárkány vagy kígyó, vagy ott áll valami, vagy oda teszünk valamit, ami csal emlékeztet (gúnyosan? szeretettel?) egykori élőlényekre: bútorok között, szobabelsőben egy mikiegér.

Sunt lacrimae rerum, van a tárgyaknak könnyük, mert – úgy látszik – lelkük is van.

Vagy csak mi beleképzeljük (mondjuk józanul, hazugul, felnőttesen) a lelket (mi ez a lélek?) a tárgyakba, felruházzuk őket – de honnan, mivel? -, akkor legalább nekünk van lelkünk – ami sóvárog valamire?

Meg-megnyílik – két sor között – az ég?

Rejt-e valamit az elviselhetetlen, megunt, mégis szeretett világ? Ha igen, ha akármit – már jó.

Valahonnan erő származik, és a figyelőben megindulnak a lassú átváltozások. Görbült és más-tárgyakba-tovább-nőtt tollak, ajtófélfák, körzők, lépcsőházzá változott könyvbelsők… Aztán: élettelenül maradt puzzle-darabkák (életünk darabkái?), vagy olyan pontosan rajzolt gemkapocs, amit mi görbítettünk ki és meg, és más maradékok: gomb cérnával, letépett naptárlap, elégett gyufaszál – a megelevenedés előtti utolsó stációban.

Mert mintha Szerényi úgy gondolná: minél pontosabban ábrázolok valamit annál erőteljesebben kényszerítem, hogy „adja ki a lelkét”, mutassa meg, elevenedjen (legalább a képzeleti képek világában, bennem, ahol az igazság, a vigasztaló valóság nyilatkozik, az elviselhetetlen realitással szemben).

Tárgyak mellé még növényi lét. Ez már valahol a megfogható és megfoghatatlan határán. A növénynek nem kell megelevenedni. Él. Máshol van a titka. Nem a még és még pontosabb ábrázolással kényszeríthetjük titkának feltárására. Léte és lényege – ezek elől az eszközök elől – elillan.

És íme egy megfejtő szöveg – mind a fentiekhez – Kafka Naplójából: „Ha nem jön is semmilyen megváltás, minden pillanatban méltó akarok lenni rá.”

Ha volna kontinuus szellemi élet és tudat ma Budapesten – ahogy egykor volt, behálózva kávéházakat, színházakat és szerkesztőségeket -, akkor abban Szerényi már régen jelen lenne, ha volna Nemzeti Szalon az Erzsébet téren - miért is kellett lebontani -, ott már régen láthattuk volna kiállítását.

Olyasféle kiállítást, ami összegyűjti az eddigiek anyagát (az Erdély Miklós köréből indulástól a Fiatal Művészek Klubján és a lágymányosi Közösségi Házon át napjainkig) és a napi- és hetilapokban, folyóiratokban rendszeresen közölt szerényiádákból is ízelítőt ad.

Kezünkben volnának már a Szerényi illusztrálta könyvek, barátai kihívták volna már egyszer-kétszer Hollywoodba (mert, ugye emlékszünk, a kontinuus szellemi élet pesti slemiljei annakidején, Anglián át, oda is eljutottak és világsikert arattak).

Mert Szerényi egy darab Pest is, a legjobb Otthon-körös, Nyugatos, kávéházas slemil-időből, de teljesen mai keservekkel, miközben az a Pest már régen szétfoszlott körülötte. Ez az irdatlan, diszkontinuus Budapest, a mai, viszont ott dübörög, csikorog, vészféksikolt például a metrón készült rajzaiban – egy tömegközlekedési kiállítás képei, 1989 -, jelen van itt most nem látható hírlapi tréfáiban, portréiban, bőrönd-, szekrény-, lámpa- és egyéb tárgy-hommage-aiban, lakáson belüli és kívüli tájképeiben.

És ha nincs is már Nemzeti Szalon, talán mégis lesz valahol egy gyűjteményes kiállítás, és – bár minden ellene szól – talán mégis megelevenedik (legalább egy rejtett, de folyamatos pislákolás erejéig) a pesti szellemi élet tudata és akkor abban tüstént felbukkan Szerényi (is).